11.fejezet

Képzelet vagy valóság?

Jo ismét alélva ébredt a padlón. Fehér pólója tiszta vér volt, egész testében remegett de nem volt annyi ereje,hogy felálljon. Elijah a sarokban kucorgott és nyelte könnyeit. Wren hátat fordított neki miközben nővérével beszélt.

-Vale...Valery hol van?

-Itt vagyok. - A lány a bár pultnál ült.

Sajnálom nem voltam önmagam.

-Ne gyere közelebb...! -Jo elkezdett hátra felé kúszni.

-Nem foglak bántani, az előbbi is csak véletlen volt.

-Véletlen majdnem megöltél!

-Már mondtam sajnálom!

-Ezt nem intézheted el ilyen könnyen! Jo a vita hevében fel próbált állni,hogy nem tűnjön olyan gyámoltalanak. De balszerencséjére izmai még gyengék voltak a vér veszteségtől, így összeroskadt és egy székre esett. A nagy robajra a testvérek hátra fordultak. Wren átfutott a termen és felkapta Jot a padlóról. A lány újra elájult. Egy újabb látomás gyötörte lelkét, amiben őt temetik. Mindenki ott volt, az osztálytársai, a szülei, a barátai kivéve Valery. Édesanyja a koporsójára borulva zokogott, apja pedig a vállára tett kézzel állt felette.

Míg Jo Wren karjába aléltan feküdt, addig Klaus a régi leveleit olvasta. Kezében levelek tömkelege, szerette volna őket elégetni de nem bírta túl sok emlék fűződött hozzájuk. Éjszakák,amiket az olvasásukkal töltöttel.

Az egyik még fel se volt bontva de,már legalább húsz éve íródhatott. A feladó Sheila Scott.

Megragadta a boríték vágó kést és felbontotta. Klaus a kezébe vette és elkezdte olvasni. Ez állt benne:

„Kedves Nikalus!

Rég láttalak, de remélem minél előbb találkozhatunk. Minden vágyam az,hogy újra a karom zárhass. Éjszaka csak forgolódom az ágyamban és nem tudok aludni. Csak arra tudok gondolni,hogy egyszer majd újra látlak. Olyan régen néztem a szemedbe, csak a képed és a közös emlékeink tart életbe engem...

Kérlek minél előbb válaszolj!

Ui. Szeretlek.

Csókol, örök szerelmed Sheila.”

Klaus lába remegni kezdett, bűntudata volt,hogy nem olvasta el a levelet. Pedig húsz éve volt rá. Az ágyára dőlt és zokogni kezdett.

-Sajnálom úgy sajnálom! -A levél még mindig a kezébe volt.

-Mi az már magadba is beszélsz?-Damon volt lépet be az ajtaján.

-Nem ismered a kopogás fogalmát?!-Könnyeit gyorsan letörölte,hogy bátyja ne vegye észre.

-De, csak valami őrült állandóan üzenetet küld neked és lent hagytad a telefonod.

-Kösz. -Klaus felállt és becsukta utána az ajtót.

Összesen 6 üzenete érkezett, a feladó pedig Jo volt.

-Jól vagy?? -Wren az ájult Jo felett térdelt.

-Valamivel... -Megpróbált felállni de még túl gyenge volt hozzá.

-Hé Barbi lány mit szólnál ahhoz,hogy nem nyírod ki a csajt?!

-Hányszor mondjam el...nem direkt volt.

-Azt ajánlom is! -Wren Valery arcához közel hajolt és hirtelen megfejelte. A lány hátra esett és beverte a fejét.

-Meghalt? - Jo rémült arccal nézett a fiúra.

-Nem..pár óra múlva felébred.

-Te jól vagy? -Wren átölelte a lányt.

-Igen. - Jo kitört a szorításból.

-Látom jól szórakoztok! -Sheila gúnyos tekintete égette őket. Mindketten nagyon kínosan érezték magukat. Jo nem értette,hogy most miért vonzódnak hozzá ennyire a fiúk. Wren,Ed, de az aki őt is érdekelné az..rá se bagózik. Bár a csók után biztos kényelmetlenül érnék magukat egymás társaságában. Már legalább hat óra lehetett és senki sem kereste Jot és Elijaht csak várták, bíztak abban,hogy valaki eljön értük. Egyszer csak az ajtó kinyílt de senkit se látott az ajtóban csak vakító fehérséget.

A felmentősereg meg is érkezett egy férfi személyében. Haja sötét barna volt,szemei kéken világítottak, olyan volt mint egy angyal. Jo nem tudta,hogy ez a valóság vagy csak képzelődik. A férfi kinyújtotta a lány felé kezét, ő megragadta azt és eltűnt az angyallal együtt.